Miért van az, hogy az összes ember szerelmi bánatot él, vagy éppen a szerelmet, én meg csak szimplán az életemet?!..
Hiányzol.
Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod.
Ne sírj, hogy vége lett...mosolyogj, mert megtörtént!
Csak azok látják meg a világot a maga valóságában, akiknek a szemét tisztára mosták a könnyek.
De nehéz nevetni, amikor sírni kéne
Csillagot hazudni a beborult égre!
Vidám nevetéssel verni fel a házat
Mikor a szívem mélyén ott a bánat!
Minden egyes este a párnámra hajtom a fejemet, és próbálom meggyőzni magam, hogy erős vagyok, mert egy újabb napot kibírtam nélküled.
Nem akarom azon kapni magam, hogy elsétálsz mellettem, mintha soha nem is ismertél volna. Nem akarom, hogy ez megtörténjen. Megijeszt a gondolat, hogy egy nap már semmit sem fogok jelenteni neked.
Egy nap szeretni fogsz, mint ahogy én szerettelek téged. Egy nap úgy fogsz rám gondolni, ahogy én gondoltam rád. Egy nap sírni fogsz értem, mint ahogy én sírtam érted. Egy nap kelleni fogok neked, de te nem fogsz nekem.
Azt mondom, hogy túl vagyok rajtad, de igazából még mindig idézeteket keresek, amik emlékeztetnek ránk.
Utálom, hogy kicsit hiányzol. Utálom, hogy nem beszélünk többet, és mi alapvetően idegenek vagyunk. Hiányzik, ahogy éreztem irántad, mert azon a pár héten voltam igazán boldog. Utálom, hogy elmentél, utálom, hogy többet nem érintjük meg egymást. Utálom, hogy minden tervünk meg volt, amik most el lettek felejtve. Csak utálom ezt, bárcsak visszamehetnék és mindent újra megtehetnék.